Kívülről befelé

2010 október 30. | Szerző: Péntek |

Kívülről kezdem.
Levetem a pizsamát önsajnálatom jelképét, veszek egy forró fürdőt, majd felveszem valamelyik új hacukám, amit megvettem, de még egyszer sem hordtam.
Rendben, ezzel megvolnék.

Azon töprengek, hogy jutottam idáig.
És most hangosan felteszem a kérdést: 

“Erős nő létemre, mégis mikor és hogy törhettem meg ennyire?”

Nézzük objektívan, kívülről.
Fiatal, csinos, egészséges nő vagyok.
Van szerető családom, munkám, párom.
Nincs hitel a nyakamon, megvan mindenem amire szükségem van.

Akkor most nézzük belülről, szubjektívan.
Lassan 30 leszek, és a társadalmi elvárásokat nem tudom produkálni, úgy mint férj, gyermek, mert csak férjet szeretnék gyermeket nem. Ez így lássuk be nem könnyű.
Ezesetben az egészséges tünetmentest jelent, aki rám néz nem sejtheti, hogy küzdök én is betegséggel, ami nem halálos, de gyógyíthatatlan.
A családtagjaimnak megvan a maguk élete, már átléptem azon a koron, hogy terelgessenek.
A munkám unom, nem elégíti ki a tettre éhségem, de kényelmes ezért nem változtatok.
A párom külföldön él, nincs mellettem a döntéshozataloknál, mindenben egyedül döntök, és ő sohasem ellenkezik. Engedékeny, csak maradjak vele.
Ez nem szerelem, hanem szimbiózis.

És el is érkeztünk a probléma gyökeréig.
Érzések.
Ez hiányzik az életemből.
Sokszor azt érzem, hogy az életem adnám egyetlen ölelésért, de nincs a közelemben senki aki ezt megadná nekem. Ha lenne sem merne megölelni, mert rideg nőnek ismer és nem gondolja, hogy erre van szükségem.

Az első lépésen túl vagyok, legalább már kitudtam mondani.